Említettem ebben a bejegyzésben, hogy a nyelvtanárkodás részemről olyan időhúzás féleség volt. Folyamatosan kerestem azt a szakmát, hivatást, ami úgy igazán örömmel tölt el, nemcsak ideig óráig lelkesít. Ezt a területet a pályaválasztás időszakára enyhén szólva sem találtam meg, így hát, mivel az angol kiemelkedően jól ment, adott volt a nyelvtanári szak.
Azt a pár évet nem részletezem, a lényeg, hogy az utolsó évfolyam során kezdtem aktívan tanítani is. Gimiben, magán nyelvsuliban, változatos korosztályokat. Ment. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, mint kollégáktól, iskolaigazgatótól és ami a legfontosabb, a diákoktól, hallgatóktól. Volt egyszer egy főnököm, nyelvsuli tulaj, mai napig ha találkozunk, mindig próbál visszacsalni. (hmmm 13 éve kb)
De volt egy bibi. Nem élveztem. Sok volt az ember. Nem passzolt ez a szerep. Tudod, olyasmi, mint amikor agyon dicsérnek, hogy milyen jól áll neked az a ruha, őszinték is (látszik) de te mégis húzkodod, igazítod. Egyszerűen nem TE vagy. Nem vagy benne önmagad.
Az utolsó nyelviskolát, ahol tanítottam, viszont élveztem. NAGYON. Egyedi módszertanuk volt, semmihez sem hasonlítható, és ott mintha magamra találtam volna. A hely, a kollégák, a légkör. A legfontosabb azonban tényleg a módszer volt. Az út, amin haladtunk. Teljesen rendhagyó, működő és passzolt hozzám. Az előbbi hasonlattal élve, mintha rám öntötték volna. Szárnyalás volt. Úgy éreztem, ez az, mégiscsak tanárnak teremtődtem, csak a kis mozaikoknak a helyükre kellett kerülni.
Közben a szerelmi élet is zajlott. Lakásfelújítás, költözés, jövőtervezgetés, csupa izgi dolog. Csodaszép augusztus. Lakás szétverve tégláig. Anyóséknál táboroztunk, amíg zajlottak a munkálatok. Szokásos reggeli készülődés, semmi extra. Délelőttös vagyok a suliban, én nyitok. Szokásos kulcskeresés felfelé menet a lépcsőn (női táska, tudod…). Hah, megvan, hogy a bánatba kavarodott női szakasz!!!!! a tamponos dobozbaaaa??? Kulcs ki, zárba be…..tenném, ha tudnám. Küzdök. Pedig ez az. Tuti. Külön van kulcs csomóm a: lakáshoz, anyósékhoz, anyuékhoz meg a sulihoz. Nem kevertem össze. Nem passzol. Ott állok, és nézek ki a fejemből. Valahogy úgy, ahogy okostelefonnal a kezünkben korzózunk a plázákban. Vagy várjuk a buszt. Képzeld el ezeket a fejeket telefon nélkül. Elég röhejes. Szóval álltam, és néztem az ajtót. Meg a kulcsot. Próbáltam valami magyarázatot találni, de aztán jött a válasz Krisztián személyében.
A nyelvsuli vezetője, nevezzük most Irénnek, enyhén szólva anyagi problémákkal küzd, nemtomennyi tartozása van, többek között a helység tulajdonosának sem fizet bérleti díjat egy ideje. Éjjel zárat cseréltek, amíg Irén nem fizet, addig nincs nyelvsuli, nem mehet be senki stb stb….szóval az az igazi derült égből érkező, lefagyasztós, végem van citrom.
Megérkezett Irén. Lefagyás, kiakadás, kiabálás, megsemmisülés….de ez innét az ő története.
Mi lett az enyém? Egyrészt bent maradt egy csomó pénzem. Szellemi tőkém (óravázlatok, sk anyagok), nyelvkönyvek, eszmei értéket képviselő tárgyak (kedves ajándékok hallgatóktól stb.)
Elveszett hit, bizalom. Kétségbeesés. Most mi lesz?
Első sorban pénzhez kellett jutni. Lakásfelújítás közepe, volt rá félretéve, de azért mégis. Persze gondolhatod, hogy nem nagy cucc, tanárként ott vannak a magántanulók, a másik nyelvsuli, ahová visszavárnak, stb. De én egyszerűen nem akartam ezekhez visszatérni. Nem tudom, veszítettél el úgy szerelmet, hogy tudtad, ez az? EZ AZ. És, hogy bárki jön ez után, már csak gyenge utánzat lehet? Na, valami ilyesmi volt. Ha nem taníthatok ilyen módszerrel, akkor sehogy nem akarok tanítani többé. Ez most elég dacosan hangzik tudom. És az is az igazsághoz tartozik, hogyha a választás a koldulásra, aluljáróban alvásra vagy a tanításra korlátozódott volna, akkor persze, visszaléptem volna egyet. De nem így volt, kaptam időt valami mást találni.
Pár nap kellett, míg összekapartam magam, és eldöntöttem, hogy OK, lezárult egy szakasz. Nagyon fájt. Egy ideig még vergődtem benne. Kell amúgy ez is szerintem. Ez is egyfajta gyász, de ha elfojtod a sírást, ha nem nézel szembe vele, nagyon sokáig elkísér. Jól meg kell mártózni az önsajnálatba, a kétségbeesésbe. Ki kell kiabálni. DE. Amikor ez megvan, és kellően átmostad a lelked könnyekkel, rázd meg magad és indulj el. Akármerre. Hogy hová jutottam eddig? Legközelebb….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: