Az úgy volt, hogy életem első 20 évét csendes szürke egérként éltem. Én voltam az a tipikus bátortalan, félénk, álmodozós kislány, aki már attól is zavarba jött, ha be kellett mutatkoznia. Elvörösödtem, de tényleg. A gyerekkort elhagyva nemhogy nőtt, de egyre csökkent az önbizalmam, konkrétan nem létezett. Na jó, persze a közvetlen környezetemben “normális” (?) voltam, de idegenekhez való hozzáállásom kimerült a lécci lécci ne vegyetek észre attitűdben. Aztán ha mégis valahogy észrevettek és megszólítottak, akkor általában érdektelenségbe menekültem. Kívülről nézve én voltam a hülyebunkó, aki kedves kérdésekre pökhendin odavet egy-egy szót esetleg, derogál neki a beszélgetés, és úgy egyáltalán, rá van írva az arcára hogy haggyábékén. A másik lehetséges verzió a totális csőd. Belezavarodtam a saját gondolatmenetembe, a nevemet is dadogva bírtam végigmondani. Gáz voltam, na.
Ilyen előélettel mi mást is választhattam pályaválasztáskor, mint a nyelvtanárságot. Beismerem, ez egy ilyen nincsmostjobbötletem majdcsakleszvalami döntés volt. Már az első évfolyam során rémálmodtam azzal, hogy nekem majd egyszer ki kell állnom 10-15 vad tini elé és le kell kötnöm a figyelmüket. Ahogy egyre közeledett a tanítási gyakorlat szemesztere, az én félelmem egyre nőtt. Sőt, ez már nem is félelem, még a rettegés szó sem fejezi ki azt, amit éreztem, ha csak rágondoltam a szituációra.
Elgyengült láb, sírhatnék, szédülés, remegés, fulladás, minden. Egyszerre. Valamit tennem kell.
Akkoriban szorgosan ismerkedtem Müller Péter írásaival. Most nem tudom pontosan idézni, de megragadott az a gondolat, hogy ha van valami az életedben, amitől nagyon félsz, vagy nagyon nehezedre esik, azt meg kell tenni, mert ott van a sorsod, életfeladatod. Használható elképzelés, hiszen az életről mindig azt gondoltam, hogy folyamatos fejlődés, tanulás. Ami jól megy és könnyű, azt már begyakoroltuk, megtanultuk az új az pedig mindig félelmetes, mert még nem ismerjük. Szóval szem becsuk, nagy levegő, és hajrá. Ezt a nem merek meg szólalni idegenek előtt nevű citromszörnyet, ami már évtizedek óta keseríti az életemet le kell győzni. Most. Ahogy ez érlelődött bennem, meg is jött a lehetőség egy új, felvehető tárgy formájában. Dráma. Hát az.
Feladat: szemeszter végén a fősuli színháztermében 20 perces színdarab előadása. Erősítés nélkül, telt ház előtt. Drága színházimádó barátnőmhöz csatlakozva felvettem a tárgyat. Heti egy óra, nekem felért egy jóféle önismereti tanfolyammal. Színdarab kiválasztása. 2 személyes darab. Isten párbeszéde egy lepukkant pasival egy kocsmában. Én voltam a lepukkant pasi. Amolyan filozofálgatós párbeszéd, sok-sok szöveg. Gyakoroltunk, próbáltunk. Az időpont közeledett. Én nem tudom szavakkal kifejezni az a minden porcikámat átjáró félelmet. A gyomrom…nem is tudom elmondani mit éreztem. Szinte már a testemből kiléptem, annyira nem bírtam elviselni azt a torokszorító érzést. Több, mint lámpaláz. Jóval.
Eljött az este. A terem tele hallgatókkal, tanárokkal, profokkal. Nem látok. Szédülök. Nem bír meg a lábam. Be fogunk égni. Nagyon. De már itt vagyok, a társaimat nem hagyhatom cserben. Ki kell mennem a színpadra. Össze fogok esni. Nenézzrájuk nenézzrájuk nenézzrájuk. Felhajtattak velem valamit. Lizus hozott valami hómeós nyugtatót. Mi jövünk. A lábaim valahogy felvittek a színpadra. Üresaterem nincsittsenki üresaterem nincsittsenki…üresaterem nincsittsenk ó bassssssz az expasim is itt van, és a dékán….HEY, THAT’S MY PITCHER OF BEER!!! Kiáltottam rá Istenre hirtelen, aki lenyúlta a sörömet. Magam is meglepődtem a saját hangomtól. Király, megy ez. A párbeszéd folytatódott, míg Isten nagy, kifejező tekintettel rám nem nézett. Tekintete, arckifejezése egyértelművé tette, az egyik rémálmom valóra vált: elfelejtette a szöveget. Egy másodperc törtrésze alatt lejátszódott bennem a végemvan meghalok beégünk mostmilesz, aztán megszállt a Szentlélek, vagy nem tudom, de tudtam, mit kéne mondania, és feltettem neki kérdésként. Improvizáltam!!! A színpadon!!! ÉN!!! Úgy, hogy utólag kiderült, még a rendezőnek se tűnt fel. Senkinek nem tűnt fel. Éreztem, ahogy a hangom száll a teremben. Nem remeg. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán a 20 perc letelt, és Isten végszóként közölte, hogy nem vagyok egyedül. Iván, a szakállas angyal is ezt énekelte Jacko után szabadon. Júárnááátalooon…..Vége. Tapsvihar. Profok jönnek kezet fogni és gratulálni. Szárnyalás. Idiótán vigyorgok. Sikerült. Megettem a citromot. Van hangom. Mit nekem tangyak. (na ez is kap egy bejegyzést majd szerintem).
Napokig úsztam a mámorban. Felfedeztem, hogy van hangom. Marha büszke voltam magamra. Tisztán, érthetően, követhetően, mikrofon, erősítés nélkül előadtunk egy színdarabot. A legnagyobb felfedezésem az volt, hogy a saját hangomat hallani nem félelmetes. Nem ijedek meg tőle. Képes vagyok sok ember előtt több mondatot érthetően elmondani. És az emberek ott maradtak. Nem mondták, hogy hú de gáz vagy Vera. Gratuláltak basszus. Ez ám nem semmi.
Ennek már kb 10 éve. De mai napig merítek belőle. Önbizalmat, bátorságot és a tudást, hogy bármire képes vagyok. Hogy bármikor dönthetek úgy, hogy változtatok magamon. Mindig, minden pillanatban dönthetsz úgy, hogy változtatsz. Azért ez jó érzés, nem? Mármint, hogy Tőled függ. Nem a másik embertől, körülményektől, szüleidtől, anyagi helyzetedtől. A lehetőség jönni fog. Csak élni kell vele.
És ha már a nyitó bejegyzésben recepteket ígértem, nézzük a hozzávalókat:
Tulajdonképpen, meg kell enni azt a citromot héjastól (előtte mosd meg), magostól, úgy ahogy van.